loading please wait..

Gyerek

Ahogy kinézek az ablakon, ömlik az ónos eső, csúszkálnak az autók, az emberek. Merengős idő van. Eszembe jutnak a régi telek, amikor még általános iskolások voltunk (a húgom ovis). Olyan hideg volt, hogy nem volt elég meleg a trendi csősapka (amiért úgy kellett anyunak könyörögni, hogy haaaddd vegyem mááár meg, mert a Nórának is olyan vaaaan). Borzalmas usánkákban pompáztunk az utcánk tetején, izgalommal várva, hogy végre mi következzünk, és csúszhassunk a szánkóval. Ja, volt hó is. Minden télen. A ’80-as évek végén, azt hiszem, ’87-ben volt, hogy akkora hó esett, hogy nem mentünk suliba pár napig.

Apu bajszán mindig dér volt. Sosem viselt sapkát, de ’87-ben igen. Hideg volt, no. Anyu minden reggel bosszankodott, hogy már megint havat kell lapátolni (nem seperni, lapátolni, hólapáttal), de közben újra egy kicsit otthon érezte magát, Erdélyben, ahol nem kiugró esemény a méteres hó, és anyunak mindig nagyon hiányzott. Talán most hiányzik a legjobban, amikor csak ez az ónos izé hullik, és még járni is kínkeserves.
Annyira jó volt gyereknek lenni! Nem féltünk semmitől, minden baromságban benne voltunk. Befogtuk a kutyánkat a szánkó elé, de nem akarta húzni, leestünk, és úgy röhögtünk a földön fetrengve, hogy az a hűvös, tapadós hó bebújt a sálunk alá, és megcsípte a nyakunkat. Apu is röhögött, járt a bajusz az arcán. Majd fogta a szánkót és húúúzott minket rohanva, mi pedig kivörösödve üvöltöttünk.
Vidám telek voltak. Olyan karácsonyok, amilyeneket manapság már nem adhatok a gyerekeimnek. Idén például hangulatom sem volt, stresszes, rohanós volt az ünnep. A költözés minden energiát felemésztett, az új házban Szenteste még karácsonyfánk sem volt. Kicsit később felállítottuk, mert sajnáltuk a fát, de ez nem karácsony volt, nem énekeltük a Mennyből az angyalt, semmit, már nem volt erőnk hozzá. Csak túl akartam lenni az egészen. Fájdalmas dolog az, hogy a gyerekednek nem tudod azt a gyerekkort biztosítani, ami neked volt. Olyat, amire majd úgy emlékszik vissza szülőként, hogy fú, az nagyon-nagyon jó volt.
Boldog gyerekek voltunk. Ültünk a fa tetején és szotyiztunk, vagy télen elmentünk hógolyózni és csak sötétedéskor mentünk haza. Senki nem aggódott, amit ma szinte alig tudok elképzelni. Pedig így volt. És nem szexről dumáltunk, hanem arról, hogy ki kibe SZERELMES, és hogy X, Y vagy Z már megint milyen jól nézett ki tesiórán. És az én anyukámat érdekelte, hogy kivel barátkozom, ebbe mindig beleszólt, és persze sosem volt jó neki, akivel épp barátnők voltunk. De ez így volt jól…
Mi nem voltunk frusztráltak az iskolától, szerettünk ott lenni (a tanulás más tészta J ). Ott találkoztunk a barátainkkal, nem volt internetes fórum. Persze, a fejlődést nem lehet leállítani, nem is akarom, csak sajnálom a gyerekeket, akik azt sem tudják már, hogy kell fára mászni, vagy fogalmuk sincs arról, hogy milyen érzés felszabadultan ordítani az utcán a szánkón száguldva, úgy, hogy az öreg P. néni az ablakból kiabál, hogy „Aszfaltbetyárok, nem hallom az Önök kértéket!!!” (Aszfeltbetyárok. Télen. Szegény P. néni!)
Soha nem gondoltam, hogy olyan felnőtt leszek, aki valaha – akár csak gondolatban is – eljut oda, hogy „bezzeg az én időmben”. De eljutottam. Mert akkor jobb volt minden. Ha átmentünk egymáshoz, játszottunk a szabadban, nem ültünk a TV előtt vagy a számgép előtt. Elcsépelt duma, de ez volt.
Ja, és arról még nem is szóltam, hogy a nyári táborok nem tanulmányi táborok voltak, a szüleink nem akarták, hogy végigtanuljuk a nyarat. A táborok a bolondozás, a nyári szünet színterei voltak. Nem volt angolfoglalkozás és drámatanítás, csak gyereknek kellett lenni. Egy héten egyszer telefonálhattunk haza, volt egy kis zsebpénzünk, abból vettük meg a napi betevő cukros, egészségtelen izéket, amik annyira jóóók voltak. Undorító volt a kaja, de megettük, és senki sem nyafogott, hogy pfejj, ebben mennyi só meg cukor van és nem gluténmentes! És folyt a görögdinnyelé a ruhánkra, anyu nem haragudott, csak közölte, hogy Fiam, ez nem jön ki semmivel… Konstatáltam, és ettem egy őszibarackot, aminek ugyanúgy folyt a leve.
Nem éreztük magunkat bűnösnek, ha egyest kaptunk a suliban, mert nem lett jó a matekdoga. Kaptunk otthon egy fejmosást, de nem éreztük, hogy ezen múlik a jövőnk.
Mi pedig mit csinálunk a gyerekeinkkel? Ha nem ötöst vagy négyest hoz, az nem oké, mert nem veszik fel majd a nyolcosztályosba, a hatosztályosba, vagy mittudomén, hogy hova. Nem tud majd egyetemre menni, és megette a fene az egészet, mehet mosogatni Ausztrijába.
Sajnos, az a helyzet, hogy nagyon nehéz manapság felnőttnek lenni. Gyereknek lenni pedig még nehezebb. Nem akarom visszahozni a nyolcvanas éveket, de jó lenne, ha a gyerekeim csak gyerekek lennének, nem kéne felnőttként gondolkodniuk, nem kéne elvárásoknak megfelelniük, csak szánkóznának, hógolyóznának, szotyiznának, boldogan…
Tudom, bilibe lóg a kezem… ébresztőőő!

Közzétéve: 2018-08-23 | Kategória: Gondolatok

Oszd meg, ha tetszett!