A 7-es busz mindig olyan érdekes sztorikat szolgáltat, hogy már csak azért járok azzal, hogy hátha belefutok egy-egy ilyenbe. Tegnap délután a szokásos csúcsban, két idős néni beszélgetésére lettem figyelmes. (Jó-jó, hallgatózni nem szép dolog, de egyszerűen nem lehet kibírni!)
– Ó, Terikém… a minap azon gondolkoztam otthon, a kis verandámon, hogy milyen furcsa életem is volt nekem.
– Drága Nusim, hát méér mondasz ilyent? Nem haltál még meg!
– Persze, hogy nem, de tudod, mióta a Gézu itt hagyott, minden más lett. Rájöttem, hogy hiába éltem le vele 52 évet, sose voltam igazán boldog. Most meg mán megette a fene az egészet. Hiába megyek én a nyugdijjas klubba, ott csak azt a fehérmájú Irénkét környékezik meg az egyedülálló férfiak. Nekem ott babér nem terem, pedig nem vagyok még olyan nagyon öreg. Jól esne néha egy esti séta valakivel kéz a kézben. Tudod, csak ott az utcákban, a környéken. Vagy a Balatonnál. Soh’se láttam a Balatont.
– Nusika, ne hülyéskedj! Nem láttad a Balatont? Mi Istvánnal és a gyerekekkel sokat nyaraltunk ott. Almádiban, 68-ban, na, az nagyon jó nyár volt! Még a lángos íze is itt van a számban!
– Nem, Terike, nem voltam még a Balatonon. Tudod, Gézu mindig csak az állatainak élt. Már jobban szerette őket, mint engemet. Nehéz volt így nekem a mindennapokban élni. Tudva, hogy nem szeretnek igazán. Nekem pedig lett volna igényem rá. A gyengédségre, a szeretetre. Soha nem léptem félre, pedig megtehettem volna. Nem voltam csúnya lány. Amikor asszony lettem, akkor is szemrevaló maradtam, udvaroltak is többen, de hűséges voltam a Gézuhoz. Az az András, tudod, aki aztán a TSZ-ben lett főbizalmi, az elvett volna. Mondta, hogy váljak el, ő mindent megad nekem. Így utólag, tudod, rájöttem, hogy nem is szerettem a Gézut szerelemmel. Az én nagy szerelmem a János volt, tudod, ő kimenekült külföldre ‘56-ban, a szüleivel. Nem tudott visszajönni sose. Én 15 éves voltam, ő 18. Ennyi volt. Utána kezdett udvarolni a Gézu, minden jól ment, hozzámentem. De a szívem mindvégig rab maradt.
– De hát, ha nem szeretted, minek menté’ hozzá?
– Tudod, Terike, nem választhattam. Az anyám azt mondta, muszáj, mert egy fillérünk sincs. A Gézu családja mentett meg minket. Ezért adtam magam neki. Csak azt remélem, hogy a gyerekek ebből nem éreztek semmit. Mármint abból, hogy én egy kicsit sem szerettem az apjukat szerelemmel. Szerencsés vagy Nusika. Boldog életed volt, nem igaz? Szerettétek egymást Istvánnal.
– Ahogy mondod. Nem panaszkodom. István mindig is a tenyerén hordozott. A mai napig nagyon hiányzik. Ha csak rá gondolok, gombóc lesz a torkomban, pedig már 20 éve itt hagyott.
– Tudod, sokszor azon gondolkodom, hogy a fiatalok mennyire nem becsülik meg a szerelmet, amit kapnak az élettől, Istentől vagy a Sorstól – nevezzük bárminek. Jönnek-mennek egymás ágyában, csak a szex számít, a pillanat. Én leéltem az életem tisztességben, csak magamnak tartozom elszámolással, hogy miért így. De a lelkiismeretem tiszta. Az, hogy mindig Jánost szerettem, megmarad bennem szép emlékként. Azt sem tudom, él-e még.
– Keresd meg! Van az a műsor a tévében, a Liluval, amiben megkeresik, ha nincs meg valakid.
– Ugyan má! Majd pont velem foglalkoznak, egy öregasszonnyal! Maradok magamnak, meg az unokáimnak. Képzeld, a kis Veronika tiszta kitűnő lett! Szerdán lesz az évzárója. Olyan büszke vagyok, Terike! A Danika meg kész nagyfiú már, egyetemre jár, valami ginnasztika szakra, vagy mire. Abban bízom, hogy nekik nagyon boldog életük lesz. Szerelemmel, tisztelettel, bizalommal lesz teli. Megérdemlik ezek a gyerekek. Előttük az élet Terikém, előttük az élet. Na, mindjárt ott vagyunk, megyek, hogy le tudjak szállni.
– Szia, Nusikám, azért néha felhívhatnál!
– Jó, mindenképp… csak tudod… na, puszillak!
Elbúcsúztak egymástól, és amíg a busz távolodott, Nusikát figyeltem az ablakból. Elővette a retiküljéből a textilzsebkendőjét (Gézué lehetett régen), és letörölte a könnyeit. Egy egész élet fájdalmát mondta el tíz percben egy barátnőjének, aki nem is volt olyan közeli talán. És hányan élhettek így a mai idősek közül? Szerelem nélkül – mert nekik az kiváltság volt. Azaz csak lett volna.
Egész úton hazáig ez a történet motoszkált bennem. Ahogy hazaértem, magamhoz szorítottam a férjem, és kétségbeesve kérdeztem, hogy ugye szeret még, és mindig fog is. Ő csak nézett kikerekedett szemekkel, átölelt, és minden biztos volt. Csak sírtam… nagyon sajnáltam minden olyan idős nénit, bácsit, akinek szerelem nélkül kell élnie. Ez az érzés mindenkinek alanyi jogon jár(na).
A bejegyzések lezárva.