loading please wait..

A szerelem mindenkinek alanyi jogon jár(na)

A 7-es busz mindig olyan érdekes sztorikat szolgáltat, hogy már csak azért járok azzal, hogy hátha belefutok egy-egy ilyenbe. Tegnap délután a szokásos csúcsban, két idős néni beszélgetésére lettem figyelmes. (Jó-jó, hallgatózni nem szép dolog, de egyszerűen nem lehet kibírni!)

– Ó, Terikém… a minap azon gondolkoztam otthon, a kis verandámon, hogy milyen furcsa életem is volt nekem.
– Drága Nusim, hát méér mondasz ilyent? Nem haltál még meg!
– Persze, hogy nem, de tudod, mióta a Gézu itt hagyott, minden más lett. Rájöttem, hogy hiába éltem le vele 52 évet, sose voltam igazán boldog. Most meg mán megette a fene az egészet. Hiába megyek én a nyugdijjas klubba, ott csak azt a fehérmájú Irénkét környékezik meg az egyedülálló férfiak. Nekem ott babér nem terem, pedig nem vagyok még olyan nagyon öreg. Jól esne néha egy esti séta valakivel kéz a kézben. Tudod, csak ott az utcákban, a környéken. Vagy a Balatonnál. Soh’se láttam a Balatont.
– Nusika, ne hülyéskedj! Nem láttad a Balatont? Mi Istvánnal és a gyerekekkel sokat nyaraltunk ott. Almádiban, 68-ban, na, az nagyon jó nyár volt! Még a lángos íze is itt van a számban!
– Nem, Terike, nem voltam még a Balatonon. Tudod, Gézu mindig csak az állatainak élt. Már jobban szerette őket, mint engemet. Nehéz volt így nekem a mindennapokban élni. Tudva, hogy nem szeretnek igazán. Nekem pedig lett volna igényem rá. A gyengédségre, a szeretetre. Soha nem léptem félre, pedig megtehettem volna. Nem voltam csúnya lány. Amikor asszony lettem, akkor is szemrevaló maradtam, udvaroltak is többen, de hűséges voltam a Gézuhoz. Az az András, tudod, aki aztán a TSZ-ben lett főbizalmi, az elvett volna. Mondta, hogy váljak el, ő mindent megad nekem. Így utólag, tudod, rájöttem, hogy nem is szerettem a Gézut szerelemmel. Az én nagy szerelmem a János volt, tudod, ő kimenekült külföldre ‘56-ban, a szüleivel. Nem tudott visszajönni sose. Én 15 éves voltam, ő 18. Ennyi volt. Utána kezdett udvarolni a Gézu, minden jól ment, hozzámentem. De a szívem mindvégig rab maradt.
– De hát, ha nem szeretted, minek menté’ hozzá?
– Tudod, Terike, nem választhattam. Az anyám azt mondta, muszáj, mert egy fillérünk sincs. A Gézu családja mentett meg minket. Ezért adtam magam neki. Csak azt remélem, hogy a gyerekek ebből nem éreztek semmit. Mármint abból, hogy én egy kicsit sem szerettem az apjukat szerelemmel. Szerencsés vagy Nusika. Boldog életed volt, nem igaz? Szerettétek egymást Istvánnal.
– Ahogy mondod. Nem panaszkodom. István mindig is a tenyerén hordozott. A mai napig nagyon hiányzik. Ha csak rá gondolok, gombóc lesz a torkomban, pedig már 20 éve itt hagyott.
– Tudod, sokszor azon gondolkodom, hogy a fiatalok mennyire nem becsülik meg a szerelmet, amit kapnak az élettől, Istentől vagy a Sorstól – nevezzük bárminek. Jönnek-mennek egymás ágyában, csak a szex számít, a pillanat. Én leéltem az életem tisztességben, csak magamnak tartozom elszámolással, hogy miért így. De a lelkiismeretem tiszta. Az, hogy mindig Jánost szerettem, megmarad bennem szép emlékként. Azt sem tudom, él-e még.
– Keresd meg! Van az a műsor a tévében, a Liluval, amiben megkeresik, ha nincs meg valakid.
– Ugyan má! Majd pont velem foglalkoznak, egy öregasszonnyal! Maradok magamnak, meg az unokáimnak. Képzeld, a kis Veronika tiszta kitűnő lett! Szerdán lesz az évzárója. Olyan büszke vagyok, Terike! A Danika meg kész nagyfiú már, egyetemre jár, valami ginnasztika szakra, vagy mire. Abban bízom, hogy nekik nagyon boldog életük lesz. Szerelemmel, tisztelettel, bizalommal lesz teli. Megérdemlik ezek a gyerekek. Előttük az élet Terikém, előttük az élet. Na, mindjárt ott vagyunk, megyek, hogy le tudjak szállni.
– Szia, Nusikám, azért néha felhívhatnál!
– Jó, mindenképp… csak tudod… na, puszillak!
Elbúcsúztak egymástól, és amíg a busz távolodott, Nusikát figyeltem az ablakból. Elővette a retiküljéből a textilzsebkendőjét (Gézué lehetett régen), és letörölte a könnyeit. Egy egész élet fájdalmát mondta el tíz percben egy barátnőjének, aki nem is volt olyan közeli talán. És hányan élhettek így a mai idősek közül? Szerelem nélkül – mert nekik az kiváltság volt. Azaz csak lett volna.
Egész úton hazáig ez a történet motoszkált bennem. Ahogy hazaértem, magamhoz szorítottam a férjem, és kétségbeesve kérdeztem, hogy ugye szeret még, és mindig fog is. Ő csak nézett kikerekedett szemekkel, átölelt, és minden biztos volt. Csak sírtam… nagyon sajnáltam minden olyan idős nénit, bácsit, akinek szerelem nélkül kell élnie. Ez az érzés mindenkinek alanyi jogon jár(na).

Közzétéve: 2018-09-26 | Kategória: Egyéb

Oszd meg, ha tetszett!